Amikor Jézus egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett
köréje, hogy hallgassa az Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján
két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálóikat mosták.
Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy
vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a
népet.
Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és
vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon – egész
éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra kivetem a
hálót.” Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a
háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és
segítsenek. Azok odamentek, és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy
majdnem elsüllyedt.
Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt:
„Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” A szerencsés halfogás
láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen
Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot
öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Erre partra
vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust.
Lk 5,1-11 |